Előadás a budapesti 56-os konferencián

2016. 10. 25.

HORVÁTH BARNABÁS DÁVID

Emlékezni tilos? Horváth Barna teológus a forradalomban és utána

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Előadásom címe: Emlékezni tilos? Horváth Barna teológus a forradalomban és utána. Hadd kezdjem egy idézettel, Richard Attenborough Gandhi című, nyolc Oscar-díjjal jutalmazott filmeposzának mottójával.

„Senki életét nem foglalhatjuk össze egyetlen történetben. Nem tudjuk fölmérni az évek súlyát, fölsorolni minden eseményt és személyt, mely az életutat kirajzolta. Egyet tehetünk, szelleméhez híven fölidézhetjük emlékét és megpróbálunk eljutni az ember lényegéhez.”

Témánk ugyan a forradalom és ami utána következik, ám nem érthetjük meg egy ember sorsát, ha nem ismerjük múltját. Ezért röviden össze kell foglalnom Horváth Barna életének pár mozzanatát, hogy meglássunk valamit lényegéből.

Horváth Barna Budán születik egy székesfővárosi pénzügyőr fiaként, a Szilágyi Dezső téri templomban keresztelik, Pestszentlőrincen laknak, 1941-ben a háború elől Mádra költöznek, a család hinterlandjába. Ott kezdi az elemit és Sárospatakon folytatja 1948-tól az angoltagozatú általánosban.

Már a gimnáziumban is szerepel írásaival. 15 éves korában ír egy kisregényt a Titanic pusztulásáról a Courts-Mahler regények modorában. Lázár István barátjával Kurucvilág címmel történelmi tárgyú színművet alkot. Színdarabot rendez és játszik is. A Sárospataki Református Kollégium Általános Gimnáziuma humán tagozatán tanul, de már az állami Rákócziban érettségizik 1954-ben. Helyhiány miatt nem veszik fel magyar-angol szakra az ELTE-re. Ősszel a Debreceni Református Teológián kezdi meg főiskolai tanulmányait.

A gimnáziumi ballagáson ő mondja a diákok búcsúbeszédét, ami a Magyar Rádióban is hallható felvételről. Ekkor ismerkedik meg Tóbiás Áronnal, a rádióban is dolgozó irodalmárral. Koroda Miklós pedig akkoriban jár a Hegyalján, hogy a Béke és Szabadságba riportot írjon, amelyben Horváth Barnát mint szépreményű ifjút említi, ez az írás az Ezerszínű Magyarország című útikönyvben is megjelenik. Korodával leveleznek és találkozgatnak is. Tóbiással is tartják a kapcsolatot.

Tóbiás egyszer Déry Tiborral még Mádra is elmegy ihletet gyűjteni, s akkor megfordulnak a Horváth család házában, Barna ekkor Debrecenben volt. Készülnek a novellái, a recenziói, ekkor Koczogh Ákossal és az Alföld szerzőivel, egyetemistákkal járnak össze Debrecenben.

Az ifjú embernek azonban nem tetszik a korabeli debreceni teológiai élet, s a negyedik félévben, 1956 nyarán elmegy Pestre, egy rövid ideig az albertfalvai kőfaragó vállalatnál dolgozik, írói terveket dédelget, de nem viszi sokra a fizikai munka mellett. Augusztus végén azonban – édesapja tanácsára – lezárja a félévet Debrecenben, és átkéri magát a pesti teológiára. Mintha csak végszóra érkezett volna a forrongó fővárosba 1956 őszén.

Irodalmi kapcsolatai is főleg a sárospataki gimnáziumban megismert Lázár István révén alakulnak, például az írószövetség miskolci csoportjával vagy budapestiekkel. Amikor a kezdő költő és újságíró Lázár az írószövetség lapjához, az Irodalmi Újsághoz kerül a fővárosba, Horváth Barna gyakran felkeresi. Több levelet őrzök, ami az írószövetség egyik írógépén készült. Lázár István később a Valóság főszerkesztője lett, ekkor azonban még kezdőnek számított. Lázáron keresztül ismerkedett meg Kuczka Péterrel, Varga Domokossal, a nemrég elment Csoóri Sándorral, Huszárik Zoltánnal és másokkal. Keresztury Dezső akkoriban készült az Arany János kritikai kiadásra, fiatalokat toborzott, így került Horváth Barna is hozzá a Semmelweis utcai lakásába megbeszélésre. Az akkor induló Életképek nevű újságban is számítottak a munkájára. Érdekesség, hogy Konrád György is az Életképeknél volt mint slapaj. Ha nem jön közbe a forradalom, talán meg is valósulnak ezek a remek lehetőségek, a közreműködése a kritikai kiadásban, illetve az Életképek folyóirat, amelynek egyetlen száma kefelevonatban maradt. De közbejött ez a fordulat, ami nem is jött olyan váratlanul, voltak előzményei, érezni lehetett, hogy változások következnek. Barna beiratkozott a Petőfi körbe, író barátai révén „képben volt”, s amikor eljött az a történelmi pillanat, 23-a, akkor ő is ott volt a teológusok között tettre készen.

Bár nem erre készült eredetileg. Édesapja október 26-ára tervezte Mádon a szüretet, és hazavárta fiát. Érdekes egybeesés, hogy Nagy Imre miniszterelnök is épp szüreten volt utolsó szabad napján, a Zabó családnál Badacsonytomajon, onnan vitték katonai járművel Pestre 23-án, s ennek emlékére azóta minden évben aznap kezdik a szüretet azon a birtokon, a termés állapotától függetlenül. Horváth Barna a nagybátyjával, Simon Lászlóval készült haza Mádra, a szüretre, 20-án írt levelében a 33 százalékos vasúti kedvezményt emlegeti, illetve azt, hogy örül, hogy nemrég az édesapja képviselte a családot és a mádiakat Mészáros István barátja kisgyőri beiktatásán. Ő korábban mádi segédlelkész is volt, mint ahogy 1959-ben pár hétig Horváth Barna szintén. Barátságuk egy életen át tartott.

Szóval a történelem elsodorta a terveket, és Pesten maradt. Úgy hallottam, hogy október 23-án ő javasolta a társainak, hogy az írószövetséghez menjenek, a Bajza utcába, és csatlakozzanak az írók csoportjához. A felvonuláson szinte mámorosan vonultak az utcákon, s a vegyes hírek és történések ellenére a következő napok fejleményei is reményekre jogosították őket. Hogy a forradalom első napjaiban merre járt, arról sajnos keveset tudok. Talán diáktársai között van olyan, aki ki tudná egészíteni a képet. A memoárjában inkább csak általánosan fogalmaz, kevés személyes élményt említ. Például azt, hogy a Ráday könyvtárban aludtak, s remegtek a polcok, amikor a Köztelek utcába bementek a tankok. Valószínűleg látta a Sztálin-szobor feldarabolását. A Parlament előtti 25-ei sortűznél nemigen lehetett ott, mert ezt biztosan megírta volna, ha szemtanúja lett volna, gondolom én. Természetétől távol állt, hogy ilyen dolgokról előadásokat tartson. Ezt lehet zárkózottságnak vagy titkolózásnak is mondani. Egyszer azt mondta nekem is, hogy ne adjam ki magam. Jó, jó, de akkor mit írhatok meg, hogy az még érdekes is legyen, igaz és valódi? Ez a paradoxon olykor megjelent nála is, pedig ő sokat publikált. A memoárjában arról szól, hogy vidékre küldték többedmagával, hogy propagálják a forradalom vívmányait és segítsék a közigazgatás átszervezését. Miskolctapolcára utaztak teherautón, több ellenőrző ponton kellett átmenniük, mire szürkületkor megérkeztek. Az egyetemen kaptak szállást. Azon az egyetemen, ahol akkoriban motorjával gyakran megfordult a fiatal Grósz Károly, a megyei pártbizottság agitációs és propagandaügyekért felelős titkára. Az egyetem ifjúsági csoportját és a következő napokban a környékbeli falvak vezetőit keresték fel, hogy tájékozódjanak és tájékoztassanak, esetleg változtassanak, hogy a forradalom vívmányai elterjedhessenek országszerte. Ő Kisgyőrt választotta, mert ott volt Mészáros István lelkész, vele meg is keresték a tanácselnököt, akivel elbeszélgettek, de mivel a faluban nemigen volt alkalmas ember az ügyek vitelére, ott nem történt semmiféle változás a személyi összetételben. Évekkel később találkoztak újra azzal a tanácselnökkel, s örömmel állapították meg, hogy 1956-ban nem játszották túl a szerepüket.

A földrajzi közelséget kihasználva Horváth Barna gyalog átvágva az erdőn Miskolcra, vonattal utazott Mádra, a szüleihez. Szerencsésen hazaért, elmesélte az eseményeket. A házban rádión követték a híreket. Abban a hitben várt, hogy majd folytatódik a küldetése. Ám amikor az ablak alatt megjelent egy alkalmi kocsival Lázár István, aki Patakról indulva Pestre tartott, és bekiabált, hogy „gyere, Barna, megyünk vissza”, Horváth István, az első világháborút gyerekként megjárt édesapa, nem engedte vissza a fővárosba egyszülött fiát, aki Mádon maradt egészen a teológia újraindulásáig, az 1957. február 15-ei beköltözésig. Levelezés nem sok maradt ebből az időből. Egy Pesten egyetemista rokon fiúval, Rácz Gáborral sakkoztak folyamatosan, s közben hallgatták a rádiót.

Az élet 1957-ben újraindult, s Horváth Barna március 15-én Kossuth tanítása címmel tartott ünnepi beszédet a teológián, amely a tanárok véleménye szerint jótékony hatással volt az elkeseredett diákokra. Az eseményeket nehéz volt feldolgozni. A változásokat, a szétlőtt várost, az áldozatul esett társak, Herczeg Lajos, Magócsi István tragikus halálát. Barnának Tatay Zoltán pesti egyetemistáét is, akit gyerekkora óta ismert, és a gimnáziumban is barátok voltak. Nehéz volt feldolgozni, hogy milyen sokan hagyták el az országot, és megkezdődtek a kivégzések, a megtorlások, a tömeges bebörtönzések. Annak látványát sem volt könnyű elviselni, hogy az emberek apátiába süllyedtek és felejteni akartak. Május 1-jén Kádár Jánost, a szovjet főelvtársak megbízott ügynökét hatalmas kivezényelt tömeg hallgatta és tapsolta meg a Hősök terén. Az akkor induló Magyar Televízió közvetítette is az eseményt. Ezt a gyors felejtést sokan nem nézték jó szemmel, köztük Balázs László gyógyszerészhallgató, a későbbi Balás-Piri László sem, aki ma a Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnöke. Volt pataki gimnazisták, Lázár, Balázs, Schulek Mátyás, az Asbóth lányok, Farkas Elemér és mások akkoriban rendszeres összejöveteleket tartottak a Kőfaragó utca 7.-ben, Papp Béláék lakásán, Egyik alkalommal, 1957 szeptemberében Balázs egy köteg röpcédulával jelent meg a baráti körben. Ezeken arra hívott fel, hogy a forradalom egyéves évfordulóján emlékezzenek meg a forradalom áldozatairól, ne menjenek színházba, moziba, gyújtsanak gyertyát az áldozatok emlékére. Ezeket a röplapokat unokatestvérével, Klimkó Ágnessel készítette, városszerte terjesztette, és a barátainak is adott belőle. S amikor a Vörösmarty gimnázium faliújságjánál lebukott, előállították, kihallgatták, és megkerestek mindenkit, akinek adott a cédulákból, felgöngyölítették az egész társaságot. Horváth Barnát 1957. november 12-én hurcolta el a politikai rendőrség a Ráday kollégiumbeli szobájából. Ezt az eseményt két novellájában meg is írta. A Gyorskocsi utcába vitték. Akkor nem volt köztudott, de Nagy Imre és társai is ennek a büntetés-végrehajtási intézetnek voltak a vendégei azokban a hónapokban. Kihallgatás kihallgatást követett az előzetesben, s két hónap után átvitték a Markóba, ahol még két és fél hónapig, március 25-ig tartották bent, a demokratikus államrend elleni izgatás bűntettével vádolták. Azt írja, hogy a börtönben volt egy kis egyházközségük, amelynek gondnoka is volt Baranyi Ferenc költő édesapja személyében. Tőle pedig mint teológustól istentiszteletet vártak a sorstársai. Regénybe, filmbe illő kép, hogy egy húszéves teológus a sokágyas cella közepén hirdeti Isten Igéjét. Akkor tapasztalta meg, hogy milyen fontos hivatásra is készül ott, a teológián, és megszületett hivatástudata, ami addig nem nagyon akart megszületni. Beszélgetett kivégzésre induló elítélttel, tartotta a lelket a többiekben. A kihallgatótisztjének segített elkészíteni az angolleckéjét, így kapta azt a jó tanácsot, hogy mivel ügye jelentéktelen, nem szükséges semmit aláírnia. Így amikor megkísértették, hogy nemcsak hamar kiszabadulhat, hanem még az egyetemre is bekerülhet, ha együttműködik a titkosrendőrséggel, nemet mondhatott a beszervező tisztnek, mondván, hogy nem tartja magát alkalmasnak a feladatra. Ezt tudomásul vették. Mire jó a nyelvtudás…?

Szabadulása után engedélyezték, hogy több vizsgáját tegye le egyszerre, mint ahogy az megszokott volt, így évvesztés nélkül folytathatta tanulmányait a teológián. Esze Tamás professzor egyébként – másokkal is együttműködve – a kezdetektől segítette szabadulását. Hátra volt azonban még a tárgyalásuk 1958. június 10. és 20. között. Nagy Imre utolsó napjai és kivégzésének napjai ezek. S 26-án kihirdették az ítéletet a Fővárosi Bíróságon Balás-Piri László és társai ügyében. Az elsőrendű vádlottat 3 év 6 hónapra büntették, amiből 2 és fél év lett, a hatodrendű vádlott Horváth Barna négy hónapot kapott, ám az előzetessel letöltötte büntetését, sőt egy fél hónappal még túl is teljesített.

Balás-Piri Lászlóval soha többé nem találkozott és beszélt. Én tettem rá kísérletet, de akitől a telefonszámát vártam, addig-addig ígérgette, míg végül elkéstünk. Pedig milyen jó lett volna, ha legalább telefonon váltanak pár szót. Az életrajzi kötete szerkesztésekor sikerült találkoznom vele, és örömmel olvasta el a könyvet. Azt mondta: milyen értékes fiatalember volt ez a Barna, most ismeri meg csak igazán. A kör többi tagjával voltak találkozások, levelezések. Igyekezett azonban vidékre kerülni, mert Pesten refes volt, rendőri felügyelet alatt álló, rendszeresen jelentkeznie kellett a rendőrségen. A teológia utolsó éveiben több pesti és környékbeli településen segédlelkészkedett, ám később tárgyalások kezdődtek Darányi Lajos tiszáninneni püspökkel, akivel régről ismerték egymást, s a felesége távoli rokonságban állt a Horváth családdal. Így végül Szerencsre került segédlelkésznek 1959 őszén.

Érdekesek azok az iratok, amelyeket a Történeti Hivataltól kapott arról az időszakról. 2008. szeptember 15-én, napra pontosan egy évvel a halála előtt töltöttük ki a miskolci lakásunkban a Triumph írógépével a betekintési kérelmet, és karácsonyra meg is kapta a dossziét, amelyben mintegy 140 oldalon olvashatók az ügyével kapcsolatos dokumentumok, valamint a szabadulása utáni megfigyelési iratok.

1959. március 15-én is tartott beszédet a kollégiumban Isten szabadítása a történelemben címmel. A teológusokra ráállítottak egy Tóth József fedőnevű ügynököt, akivel még Sárospatakra is elment. Eddig még nem tudtam meg, ki volt az illető, bár van egy jelölt. Sok érdekes részlet derül ki ezekből a jelentésekből a korabeli teológusok életéről is.

A Tiszáninnenre visszakerülve tiszta lappal indulhatott, bár ezt az epizódot teljesen és mindenütt nem felejtették el, ezért valószínűleg nem futhatta be azt a pályát, amit e nélkül befutott volna. Ha aznap este nem megy el a Kőfaragó utca 7.-be a pataki baráti körbe… Aztán mégis jól alakultak a dolgok. Családot alapított pataki és debreceni diáktársával, Perjéssy Mártával. Két fiuk született, Igriciben és Sajószentpéteren szolgáltak lelkipásztorként.

A rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie, hogy Horváth Barna ezen a megpróbáltatáson teljesen túl tudja magát tenni. 1986. november 14-én a rendőrségen még pecsételtek a kartonján, talán valami iratrevízió alkalmából. De utazhatott, amit nagyon szeretett. Igaz, hogy egy 1983-as nyugati körút előtt egy rendőr nyomozó hozta ki a család útleveleit, hogy körülnézhessen, mi a helyzet a parókián, összecsomagoltak-e a tiszteletes úrék. Az egyházmegyében, egyházkerületben is voltak tisztségei, feladatai. 1988-ban megválasztották borsodi esperesnek, és 2002-ig még kétszer.

A Fővárosi Bíróság 1994-ben semmisnek tekintette az ítéletét, a demokratikus államrend elleni izgatás bűntettét. Ahogyan többször elmondta, őt nem kell rehabilitálni, mert az Úr őt már rehabilitálta. ’56-osságával sohasem kérkedett. Nem tartotta ildomosnak, hogy olyasmivel hozakodjon elő, amit korábban elhallgatni volt érdemes vagy célszerű. Fiainak is csak gimnazista korukban mesélte el történetét, amikor már nem keveredhettek nagy bajba miatta.

A történet tanulságait mindenki maga le tudja vonni, ez nem lehet célom és feladatom, főleg nem olyan hallgatóság előtt, amelynek soraiban ott ülnek édesapám barátai, diáktársai, kollégái, akik már akkor jól ismerték, amikor én még gondolatban sem voltam.

Édesapám életrajzi kötete Emlékezni tilos címmel jelent meg az életműsorozatában. Abban az időben 1956-ra még emlékezni is tilos volt, nemhogy beszélni róla! Hallgatni nem volt tilos, bár az sem volt ajánlatos. Akkoriban, a Kádár-rendszerben a semmitmondás volt kötelező, a hazug, kétszínű, sunyi, romlott, kedélyes semmitmondás, összekacsintás, elhallgatás, ami aláásta a nép erkölcsét és kultúráját.

Az új rendszert nem lehetett erre a kádári ingoványra építeni, ezért kellett visszaásni egy emberöltő múltán ahhoz a gránittalapzathoz, amit 1956 jelent, a vérrel kivívott szabadság emlékezetéhez, ahhoz az alaphoz, amelyre lehet építkezni. Sajnos sokan nem vettek részt a feltárásban, vagy árokásásnak tartották, és nem érzik maguknak ötvenhatot, pedig megvolt az esély a meghasonlott ország egyesítésére. De kiderült, hogy nagyon sokfélék lettünk menet közben, más érdekek dominálnak a háttérből, és talán a világ is nagyon megváltozott. S ahogy Adam Michnik mondta, a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Pontosan tudta, miről beszél. Pedig ’56-ra, amikor megmutattuk, hogy a kommunista modernizáció zsákutca, emlékezni kell, még évszázadok múlva is, mert akkor mi írtuk a világtörténelmet.

Köszönöm a figyelmet!

Horváth Barnabás Dávid: Emlékezni tilos? Horváth Barna teológus a forradalomban és utána. A Budapesti református teológusok az 1956-os forradalomban című konferencián a Károli Gáspár Református Egyetemen, a Ráday kollégiumban 2016. október 25-én elhangzott előadás szerkesztett változata.