Dr. Szathmáry Sándor recenziója

2014. 01.

DR. SZATHMÁRY SÁNDOR

„Holta után is beszél." Horváth Barna: Koinónia. Teológiai tanulmányok. Szerkesztette és kiadta: Horváth Barnabás Dávid, Budapest, 2013. (Horváth Barna életműsorozata, 3.) 248 o.

Horváth Barna: Koinónia. Teológiai tanulmányok. Szerkesztette és kiadta: Horváth Barnabás Dávid, Budapest, 2013. (Horváth Barna életműsorozata, 3.) 248 o.

A kezünkben lévő könyv dr. Horváth Barna református lelkész, esperes, teológiai tanár életműsorozatának a harmadik kötete. Szerkesztő és kiadó Horváth Barnabás Dávid. Az első könyv címe: Amerikából jöttünk. Adalékok a United Presbyterian Church (USA) és a Tiszáninneni Református Egyházkerület kapcsolatainak krónikájához, Budapest, 2011. 208.

A második könyv: Biblia az irodalomban. Szerkesztő: Horváth Barnabás Dávid, Amfipressz, Budapest, 2012. (Horváth Barna életműsorozata, 2. 334.

Ez a könyv és az előzőekben hasonlóan hallatlan gondossággal megszerkesztett mű, ahol az egyes tanulmányokat gazdag, nyomon követhető jegyzetanyag kíséri. A jegyzetek száma 690, mely önmagáért beszél. Bezárásként a könyvben és a jegyzetanyagban lévő névmutatót találhatjuk.

Dr. Horváth Barna teológiai és igehirdetői munkásságának sokszor voltam szemlélője és tanúja, doktori vizsgájánál a doktorvater, így hitelesen beszélhetek arról az egészen különös képességről, mely neki adatott munkássága során. Keveseknek adatik meg, hogy előadásainak, igehirdetéseinek során a fogalmazás pontossága és esztétikai szépsége olyan mértékű legyen, hogy beszédeit elhangzásuk után közvetlenül nyomdába lehessen adni. Nem akarok túlzásba esni, az igazat mondom, de ezen a téren csak Ravasz Lászlóhoz tudom hasonlítani. Nem őt dicsérem ezzel, hanem fejet hajtok a neki adatott karizma különleges értéke előtt. Doktori vizsgájánál is a teljes órát betöltő rigorózuma ilyen stílusban folyt. Életében megjelent könyveit én lektoráltam, előszóval elláttam, és ott is gyönyörködtem ebben a páratlanul szép isteni ajándékban, a megfogalmazás nemes veretében és sokszor költői magasságba emelkedő értékében. Mielőtt műveinek a tárgyi értékelésébe belekezdenék, ezt elöljáróban el kellett mondani, mert a stílusnak, a formaérzéknek ezek a jelei ebben a könyvben is végigkövethetők.

A könyvben szereplő tanulmányok válogatások nem képeznek tartalmi egységet, így csakis eklektikusan lehet ezeket bemutatni. Az utolsó maga a disszertáció (147-211), és ennek ismertetésére azért nem térek rá, mert ez a mű külön megjelent, és az opponens, Bolyki János ismertette az egyik folyóiratunkban. A többi tizenegy tanulmány többnyire elhangzott előadásokat tartalmaz, közüle némelyik meg is jelent szakfolyóiratokban. Ezek összegyűjtése a Koinónia cím alatt egy olyan csokorra mutat, mely korunk közösséget építő teológiájának értékes darabjait tartalmazza, elhangzásuk korában egy-egy égető és akkor vitatott kérdés megvilágítását, sokszor teológiai megoldását kínálta a hallgatóknak. Vissza kell menni az elhangzás korára, hogy a mondanivaló súlyát teljes mértékben átérezzük, hogy a mű magával ragadjon a jelen órájában is, és érezzük relevanciáját. „Az életet előrefele éljük, de visszafele értjük” mondotta Kierkegaard, és ennek igazságát itt is felfedezhetjük. Egy-egy tanulmány elolvasása után látjuk az akkori teológiai viták eredményeinek értékét és a megtalált igazság jelentőségét, mert ha az mind a mai napig utunkat megvilágítja és lábaink szövétneke (Zsolt 119,105), akkor bizony méltó megemlékezni írójáról, és meglátásait magas piedesztálra helyezni, mert ez azt jelenti, hogy nem maradt a korszellem foglya, hanem abból kiemelkedve magas értékeket fogalmazott meg.

Ezek a művek valóban azt mutatják, hogy Horváth Barna a koinónia megszületésén fáradozott, ennek teológiai munkásságában élt, kész volt a nyitottságra, a teológiai eszmecsere folytatására, és ezek sokszor nemzetközi konferenciák szintjén mentek végbe. Több ilyen nemzetközi teológiai konferencia, egyesület, egyházi közösség tagja volt, és némelyik tanulmánya itt hangzott el. De ha a hazai vizeken maradunk, írásai akkor is a mai magyar társadalom kontextusában elhangzó kutatási eredmények átvilágítását és útmutatást kereső summáriumát hozzák napvilágra. A harmadik terület a lelkészkonferenciák és értekezletek világa, ahol Horváth Barna előadásai az egyház megújulásának reformátori szemléletében születtek, és kiutat kerestek olykor zavaros, tévútvezető nézetek harcában. Írásainak az értékét is mutatja végül az is, hogy amit felismert, azt mind a gyülekezet építésének a szolgálatába állította, velük az igehirdetés meggazdagítását akarta elérni, mert ezt tartotta az egyház egyetlen és mindenekfeletti küldetésének.

Ezek után szeretném két tanulmányát részletesebben bemutatni, hogy ezzel az olvasóknak mintegy kedvet csináljak a könyv kézhezvételére, és a benne való elmélyülésre.

Első a tanulmányok között joggal: „A Szent Lélek megújító munkája”. Lelkészértekezleten elhangzott előadás volt 1965 körül. Hogy mennyire aktuális a téma és a feldolgozás, mutatja az, hogy az első oldalon a Heidelbergi Káté alapjára helyezi a Szentlélek munkáját, és onnan kapjuk a Lélek értelmezésének a szempontjait. Amikor ma a 450. évforduló idején a Heidelbergi Káté új kiadásának és magyarázata megjelenésének a napjait éljük, örömmel ismerjük fel, hogy Horváth Barna közel 50 évvel ezelőtt a magyar református egyház teológiájának az alapjait a Kátéban ismerte fel, és innen indul el kutatása során. Stauffer megállapítására hivatkozik, akik ezt írja: „A Lélek mindenségtörténeti valóság”. Majd a Református Világszövetség 19. nagygyűlésének a témájához érkezve megállapítja, hogy az egyház milyen keveset és milyen óvatosan foglalkozik a kérdéssel. Milyen kevés a Szentlélek munkájával foglalkozó teológiai irodalom, és ez azt mutatja, hogy magát a Szentháromság Istent nem értettük meg igazán, azt, hogy Isten működésének, munkájának egységében pneumatológia nincs krisztológia nélkül. A mulasztásunk e téren igen nagy, mert még annyi pneumatológiát sem műveltünk, amennyit a krisztológia megengedne. Megállapítja, hogy otthonosan érezzük magunkat, ha az Atya gondviselő szeretetéről van szó, vagy ha a Fiú megváltó áldozatáról akarunk bizonyságot tenni, de aki mindezt a jelenben valósággá teheti, a Lélek munkája kívül esett érdeklődési körünkön. Megállapítja, hogy a Szentlélek személy voltát nem éltük át kellőképpen, hanem a Lélek jól-rosszul értelmezett jelképekben él lelkivilágunkban. Pedig a Szentlélek nem is jelenség, nem is valóság csupán, hanem maga Isten személyesen. A Szentlélek munkájában a feltámadott és mennybement Jézus Krisztus művének megvalósítását és folytatását kell felismernünk. Berghof könyvére hivatkozva megállapítja, hogy a Szentlélek nem külön személy Isten és Krisztus személye mellett, hanem ő az Isten cselekvő személye, tehát a Lélek az Isten maga. Berghof látásától eljut Barth tanításáig, aki ezt mondja: „A Szent Lélek a feltámadott Krisztus ereje, jelenléte, tevékenysége”. Majd Kálvinra hivatkozva megállapítja: „Mert vagy meg kell tagadnunk Krisztust, vagy pedig meg kell vallanunk, hogy az ő Lelke által vagyunk keresztyének” (10. o.).

Dolgozatában ezután három tételben fogalmazza meg, amit a Szentlélekről vallunk: a Lélek a Fiúság Lelke (az ember újjáteremlése); a Lélek a szabadság Lelke (Az egyház és a bizonyságtétel megújulása); a Lélek az életnek Lelke. Első tételében megállapítja, hogy az ember az első teremtéskor kapta meg a pszüchét, az animát, aminek megismerése a pszichológia tárgykörébe tartozik. De Isten új teremtést kezdett Jézusban, és feltámadásakor rálehelt tanítványaira és azt mondta: „Vegyetek Szent Lelket”. Kálvinra hivatkozva magyarázza a különbséget a spiritusz és az anima között. Emberértelmezésünkben tehát Jézusra kell tekinteni. így kerülhet teológiai gondolkodásunk körébe az ember, majd a másik ember, ha valóban Jézus adja meg nekünk az emberlét valódi értelmét. A második tételében Kálvinra hivatkozva megállapítja, hogy a szabadság Lelke tette alkalmassá az apostolokat arra, hogy az új szövetség szolgái legyenek. Míg az Ószövetség egyházát a törvény betűje tartotta össze, addig az Újszövetség egyházát a Krisztus Lelke tartja össze. Ő a szabadság Lelke, aki nem a holt betű törvénye szerint alakítja a választott népet, hanem a jelenben magyarázott és megértett Ige által. Vagyis Krisztus megváltó tettét a jelenben teszi valósággá számunkra. Barth nyomán ezt a munkát így jellemzi: „Jobbra tőlünk a Szentírást a tradíciók és a hitvallások értelmében magyarázzák, Balra tőlünk sokszor a Lélek uralkodik az írás fölött. Mi reformátusok igyekszünk a Szentírásnak és a Léleknek az interdependenciájában (2Kor 3,6-17) engedelmeskedni” (17). Ezután a magyar református egyház írás- és Lélekértelmezését veszi elő, és vonja vizsgálat alá, kedvező és kedvezőtlen jeleket egyaránt felmutatva. A harmadik tételben a Szentléleknek a világban végzett megújító munkájáról szól. A Lélek újjáteremtő munkájának biztos jele a világban az, hogy ahol megjelenik, ott a rendezetlenség, a káosz helyét elfoglalja a rend. Isten nem hagyja a teremtett mindenséget kaotikus erő zsákmányává lenni. A világ az egyháztól jeleket kap arra, hogy a megváltás végbement, és az életnek Lelke a halandó testet megelevenítheti Lelke által. Ez a dolgozat olyan szép és bibliai megalapozású, hogy 50 év után is ennek alapján bárki előadást tarthat a Szentlélek teológiájáról. Ennél nagyobb dicséretet nem is mondhatnánk Horváth Barna tanulmányáról. Tolle, lege!

A következő tanulmány hasonlóan izgalmas kérdést hoz elő: Az üdvtörténet problematikája (39-49). A szerző végigvezet minket az üdvtörténet értelmét keresve a bibliaellenes irányzatok támadásait felmutatva egészen egy bizonyos Joseph Butler nevű püspök hírhedtté vált mondatához: „Isten nevében hagyjuk el a Bibliát". A továbbiakban Albert Schweitzer teológiájának tévedését mutatja be, aki Jézus történeti valóságát akarta törölni, vagyis nemet mondott a krisztocentrikus teológiára. Majd Robinson wolwichi püspök Honest to God című művéhez jutunk el, aki a teizmus istenfogalmától akar megszabadítani, hogy a Feuerbach és Nietzsche kifogásában megjelenő – a szekularizált és nagykorú ember önértelmezés útjából vegye el az akadályt, és Istent ne a mindenhatóságában, hanem gyengeségében és szenvedésében mutassa, idézve Bonhoeffert: Csak egy szenvedő Isten tud segíteni a világon. Közben azonban Robinson Bonhoeffert teljesen félreérti, és mondatának valódi értelmét tévútra vezeti, zsákutcába juttatja. Mert végül is odajut el, hogy egy rajta kívül álló Isten helyett maradjon meg Jézus, mint a „másokért élő ember” teológiánk középpontjaként. Horváth Barna e negatív példák felsorakoztatása után egyszer csak megáll és kritikáját, mely ma is helytálló ekképpen fogalmazza meg: „Nem vethetjük el meggondolás nélkül az újrafogalmazás kísérleteit, azt is világosan kell látnunk, hogy a modern ember világképe vagy a tapasztalati valóság nem lehet irányjelző a teológia válaszainak a megfogalmazásnál. Végül is a teológiától választ várnak az élet számos olyan kérdésére, amire ez idő szerint senki nem tud válaszolni. A hátrálásban lévő, az alkalmazkodás válságát élő teológia éppen úgy nem tud segíteni az úgynevezett, modern szekuláris ember problémáinak megoldásában, mint ahogyan nekünk sem tud segíteni a húsvéti prédikációk megírásában. Láttuk, hogy a századfordulón Jézus történetiségével bajlódott, most pedig a transzcendecia, az istenlét hihetővé tételével bajlódik a teológia (43). Ezért tartottam fontosnak ezt a tanulmányát bemutatni, mert itt látszik az a bibliai józanság, de ugyanakkor a kutatás merészségét vállaló bátorság, mely teológiáját jellemezte, és ezt a ma élő olvasó számára relevánssá tette. így ír tovább: „Ez az a terület, ahova minden kockázata és veszélyessége mellett is be kell merészkednünk, mert a legszélsőségesebb viták is inkább az élet jelei, mint a hallgatás és a közöny.” Vállalja tehát a vitát, de ugyanakkor józanul látja, hogy a teológia sokszor homályos és szélsőséges kutatásaiból meg kell szabadulni, hogy az igehirdetés valódi értelméhez eljussunk. így fogalmaz: „Az igehirdetés szolgálata is lényegében mindig összefüggéseket tár fel és teremt Isten Igéje és a mai élet valósága között. Ezt csak úgy végezheti hitelt érdemlően és hatékonyan, ha nem spontán módon bocsátkozik bele a teológia hullámos-zátonyos mélyvizébe, hanem úgy, hogy előzetesen elmélyülten tanulmányozza a ténylegesen meglévő összefüggéseket" (44). Majd egy döntő fordulattal a lényeghez jut el: „Az eddigiekből világos, hogy a teológiai tudományosság és az emberek mindennapos lelki igénye közt korunkban feltűnően nagy a szakadék. Az élet problémáival megterhelt egyszerű hit nem tudományos fejtegetéseket vár, hanem az élő Krisztussal való személyes közösségben akar feloldódni... A gyülekezet és általában az emberek nem a világképhez igazított teológiát várnak tőlünk, hanem a hitet, az élet dimenzióját. A Krisztussal való koinónia és az ebből fakadó diakónia az a létforma és program, ami meggyőző erővel hat, és minden más bizonyíték nélkül hihetővé teszi, hogy Krisztus valóban feltámadott” (45–46). Majd úgy folytatja tovább, mint aki személyes meggyőződésének ad hangot: „Közben az örök Ige megragad, sőt magával ragad bennünket, „megfejti önmagát”, „megszólal a kimondhatatlan”, hirdethetővé válik. Ennek bekövetkezését arról veszi észre az igehirdető, hogy már nem a saját keservesen megszerzett tudományát prédikálja, hanem az őt személyesen megragadó élő Krisztust. Minden tudományos anyaga egyszerűen olyan kontrasztanyaggá válik, aminek elvetése vagy elhallgatása nem okoz hiányérzetet sem az igehirdetőben, sem a hallgatóban. Az igehirdetés biztonságához így járul hozzá az a kontrasztanyag, ami a különböző elméletek és magyarázatok megismeréséből bennünk felhalmozódik” (46). Hangoztatja tehát, hogy az igehirdetőnek a kérügma újra átgondolását nem lehet megspórolni, de a teológia zegzugos útjaiból van kiút, és ez a Krisztussal való személyes kapcsolat megtalálása. „Át kell szűrnünk az információk keverékanyagát saját teológiánk szűrőjén, de csak akkor válhatunk alkalmassá erre a feladatra, ha a golgotai kereszt eseménye és a feltámadás örömhíre személyesen megragadott bennünket és fogva tart, ha együtt szenvedünk Krisztussal, hogy együtt is támadjunk fel vele. Más szóval a virágvasárnap, a nagypéntek és a húsvét eseményeiről csak hitbeli látással lehet prédikálni” (47). Végül egy döntő, határozott, minden kétségen felül álló bizonyossággal zárja előadását: Kálvinra hivatkozik, aki azt mondja: „Krisztus feltámadásának olyan ereje van, hogy erre az erőre kell hagyatkoznunk minden tekintetben, s engedni Isten Szent Lelkének, hogy ezt az erőátvitelt a mi gyarló emberségünkön és tévedésekre hajlamos teológiánkon keresztül is végbevihesse” (48).

Horváth Barna teológiája így áll előttünk: Ez egyrészt a tudományosságot soha nem nélkülöző kutatás, amely az üdvtörténet elemzésétől sem kímél meg, sőt belevisz a viták pergőtüzébe, de vallja, hogy ebből kijutni csak akkor lehet, ha egy másik tűz, mely a Lélek pünkösdi tüze, megragad, és Krisztussal élő kapcsolathoz juttat. Ekkor nyer értelmet minden kutatás, de ekkor veszíti is el megkötöző erejét, és szabaddá válunk akár felhasználni, akár félretenni. Mert minden a Krisztustól ránk bízott gyülekezet lelki gazdagságának a Lélek által való szolgálata nagy távlatában kap helyet és értelmet. Ez a teológia ma is éltető és megelevenítő erővel bír. Ez a könyv ezt a kulcsot adja a kezünkbe, hogy nyissunk és zárjunk vele egyszerre.

Szathmáry Sándor

Dr. Szathmáry Sándor: „Holta után is beszél." Horváth Barna: Koinónia. Teológiai tanulmányok. Szerkesztette és kiadta: Horváth Barnabás Dávid, Budapest, 2013. (Horváth Barna életműsorozata, 3.) 248 o.

In: Theologiai Szemle, LVII. évfolyam (Új folyam), 1. szám (2014.) 60–62.