Részlet az Emlékezni tilosból

HORVÁTH BARNA

Később tudtam csak meg, hogy hazulról hozott örökségem, a puritán erkölcsiség olyan valami, amiért a világban nem osztanak kitüntetést. Ha van valakinek ilyen érzékenysége, azzal nincs mit dicsekedni, természetes adottságnak kell tekinteni vagy talán még titkolni is lehet, nehogy valaki azt gondolja, hogy másoknál különb embernek tartja magát. Az is lehet, hogy az ilyen „akkurátus” ember egész életében szenvedni fog az emberek tökéletlensége és hitványsága miatt. Aki csak normális ember szeretne lenni, megütközve tapasztalhatja, hogy ennek nincs most szezonja, vagy nem is volt soha. Mégis, apáink világából jövet azt tapasztaltuk, hogy volt hitele az adott szónak, megvetésre méltóvá vált, aki csalt, hazudott, hamisított. Majd az emberség isteni normáit elvetették, és lezüllött a társadalom oly mértékig, hogy szerencsétlennek érezheti magát az, aki ár ellenében úszik.

Az Úr Jézus szenvedéstörténete kivételes mivoltában is azt igazolja, hogy világunkban szinte törvényszerű a megfeszítés, a kereszthalál. Ahogy az ének mondja: „Meghal a jó, ki hűség volt s alázat, / Az él, ki Isten hántására lázadt. / A vétkes ember sértetlen, / s bilincsben ott áll az Isten.”

A bilincsről jut eszembe, hogy itt most átkapcsolhatunk oda, ahol már jártunk s ahol a bilincset nem aszerint osztogatták, hogy ki mit vétett a társadalom ellen, hanem találomra, a veszélyesség szempontja szerint. A kis tyúktolvajok megkapták egy-két hónapos büntetésüket, míg a politikaiak évszámra bűnhődtek azért is, amit majd csak azután követnének el, ha szabadon engednék őket. Eddigi eredményeik alapján megelőlegezték nekik a bilincset, ami csillogó ékszer volt már ahhoz képest, amit még Rózsa Sándor vagy Kazinczy Ferenc viselt kufsteini fogságában. Akkoriban még Rózsa Sándor volt a híresebb lakó; a betyárság romantikáját valahogy jobban vették, és a turisták ma is őt keresik inkább. A politikai fogoly az a sajnálni való szerencsétlen, aki eszmék miatt szenved. Az a mániája, hogy SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG, TESTVÉRISÉG megvalósítható. Van valami – miért ne mondhatnánk – lebilincselő abban, ahogy kattan ez az ékszer, és láncon vezetik vele a rabot, mint egy kutyát. Felvezetés után leveszik, nem félnek már attól, hogy túszt ejt vagy kiugrik az ablakon.

Amikor esténként a Markóban „elbontottuk az ágyat” 23 személyre és a napközben fal mellé rakott, koszos szalmazsákok a földre kerültek, olyan porfelhő keletkezett, hogy alig láttuk egymást. Kis, rácsos ablakunk nem győzte levegővel, és egy szál villanyunk is elhomályosult. Ebben a félhomályban odajött hozzám az egyik zárkatárs, ’56-os utcai harcos, aki megjátszotta, hogy neki flepnije van. Tudta, hogy kötelet kap, mert a fegyveres részvételt rábizonyították. Egyetlen reménye az volt, hogy elmeszakértő fogja megállapítani: ő beszámíthatatlan. Azt is tudta, hogy mindig van a zárkában vamzer vagy más néven „tégla” beépítve, ezért ő úgy küzdött az életben maradásért, hogy egész nap hülyéskedett, hangoskodott, bohóckodott, „műbalhékat” produkált. Ügye már több mint egy éve húzódott, volt ideje kidolgozni és rögzíteni a szerepét. Féloldalas testtartás, réveteg tekintet, kiszámíthatatlan reagálás, bolondéria, időnként rohamok. Elkönyveltük csendes őrültnek, aki ha még egyszer kikerül is valami csoda folytán, már soha nem lesz tárgyalóképes, mert éjjel-nappal játszó szerepében végleg megmarad. Ez az ember tisztelt meg bizalmával, amikor leült mellém a szalmazsákra, és elferdült szájjal közölte:

– Gyónni akarok.

Először azt gondoltam, hogy most akarják valami szentségtelen játékba bevonni a teológust. A profán hajlamú viccelődők mindig szeretnek valami kis színjátékot alakítani. Ez a fajta népség-katonaság készített Jézusnak is töviskoronát, és hajlongott előtte mint király előtt. Addig még nem tapasztaltam, hogy Jézus képviseletében valami megalázó gúnyolódást kellett volna eltűrnöm. Ellenkezőleg, nagyon is tisztelték a vallást. Odabent Jézusnak tekintélye volt. Kérték, hogy vasárnap tartsunk istentiszteletet. Amikor zárkabohócunk jött gyónási szándékával, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Látva ezt a kérelmező, élesen és tisztán a szemembe nézett, és megismételte:

– Gyónni akarok. Most komolyan…

Összeszedtem magam, és valami ilyesmit mondtam:

– Ne gyónjál itt senkinek, mert a falnak is füle van…

– Holnap tárgyalják az ügyemet, és megkapom a kötelet.

– Mi, reformátusok nem gyakoroljuk a gyónást abban a formában, ahogy ti szoktátok.

– Nem szoktuk mi se… Ezért van a mise…

– Jó, beszélgessünk, aztán majd imádkozunk.

Megérintettem, és ahogy rám nézett, egy pillanatra feltűnt egy tiszta tudatú arc képe. Megmutatta igazi arcát egy villanásnyi időre. Meg kellett látnom őt olyannak, amilyen volt valójában, szerepen kívül és Isten elé készülődve. Akkor értettem meg, hogy valami nagyszerű hivatásra szólít engem Isten. Arra hív, hogy meghallgassam a gyónni akarókat és meglássam bennük azt a másik embert, akit eltitkolnak és torz kép mögé rejtenek, hogy megússzák az ítéletet. Várja ez az ember a feloldozást, várja a vigasztalást, azt, hogy a rideg és kietlen valóságból az isteni szeretet valóságába vezessék.

Elült a por a zárkában, csoda, hogy tüdőbajt nem kaptunk, és még énekelni is volt kedve az angyalföldi és csepeli vagányoknak. Gyakran felhangzott: „Mások vittek rossz utakra engem / a mások bűne az én hibám”.

Aztán villanyoltás következett, és mesélni kellett úgy, ahogy már leírtam. Másnap reggel szólították kötélre váró emberünket, nem láttuk többé, a gyorsan terjedő hír szerint megkapta, amit várt.

(Elhangzott az Emlékezni tilos kötet bemutatóján Budapesten, a Dunamelléki Református Egyházkerület Székháza és Konferenciaközpontjában 2014. november 26-án.)

A könyvbemutatón Heigl Lilla televíziós műsorvezető olvasta fel a részletet a Ráday Kollégiumban. Mellette Tőkéczki László professzor, Varga László főigazgató és Horváth Barnabás Dávid szerkesztő. Ez a kép megjelent az Evangélikus Élet hetilapban is. Fotó: Labancz Viktória